Szigethy Anna: február 2013

DLA szakdolgozat, bevezetés: Épített táj, nem-hely és köztér fogalma a kortárs fotográfiában

A kifejezett érdeklődés a mindennapi élet és a hétköznapjaink helyszínei iránt vezetett témaválasztásomhoz, a városszéli területek feldolgozásához a kortárs fotográfiában. Ezeket a tereket utazásaim során fedeztem fel ; amikor turistaként, látogatóként vagy rezidens programok meghívottjaként, illetve egyszerűen ott élve megismertem egy új várost – a külső szemlélő néha élesebb nézőpontjából.

Az elmúlt ötven évben ugrásszerű változás következett be a nagyvárosok szerkezetében: az aktuális városi táj állandó mutációban van, változtatja határait, központjait és perifériáit, struktúrái modifikálódnak: a történelmi város összehúzódott, amelyet ugyanakkor az átjárók és átmeneti területek növekedése kísér. A város, a táj leírására új fogalmakat használunk, mint a természetvédelem, természeti parkok védelme az ipar ellenében vagy a nem-hely fogalma a külvárosi kereskedelmi és ipari zónák átmeneti területeiben.
Ma az út- és közlekedési hálózatok (autópályák, vasútvonalak, repülőterek) elsőrendű fontosságúak, és másmilyen, virtuális pályák is létrejöttek, mint az internet, ahol az új kommunikációs formák működnek.
Állandóan mozgásban vagyunk, még otthon is az elektromos vezetékekre, kábelekre kapcsolódva, „„úszunk” orientáció nélkül egy technoid világban, amely csak célzásokat tesz a kapcsolat, közvetítés, beavatkozás és kontroll koncepcióira»
Óriási kereskedelmi zónák telepedtek a külvárosokba; amelyeket szükségleteink kielégítésére, szórakozni vágyva vagy kötelezettségből mindennap használunk. A város egy óriási agglomerációvá vált, határok nélküli, használat szerinti zónákra osztva, ahol fogyasztunk, dolgozunk vagy kikapcsolódunk. Ma nem tájképről beszélünk hegyekkel és idilli ligetekkel, hanem elveszünk a különböző raktártelepek, bevásárlóközpontok, átmeneti területek között.
Ennek megfelelően a tájkép-fotográfia is radikálisan megváltozott, és a művészeknek sürgősen válaszokat kell keresniük a dekonstruált posztmodern város új mitológiája által felvetett kérdésekre. A kérdés először is az, hogy hogyan lehet prezentálni a posztmodern várost, hogy mit kezdjünk a városokat körülvevő csúnyasággal, reménytelenséggel és milyen szempontok szerint lehet vagy kell megörökíteni ezeket a területeket? Politikai, szociális, társadalmi kérdéseket feszegető kritikai éllel vagy megpróbálni idealizálni, provokálóan vagy egy elfogadóbb, békésebb gesztussal?<br /> Ezek a helyek és nem-helyek mindenfajta politikai, identitásbeli és szimbolikus konfliktusokat hordoznak, amelyekre a művész reakciója lehet cinkos részvétel, rajongás, egy objektív, neutrális megörökítés vagy provokáló magatartás.

Disszertációmban elemezni kívánom azoknak a kortárs képzőművészeknek a munkáit, akik különös érdeklődést mutatnak mai városi környezetünk változásai iránt: akik a nagyvárosok elővárosaiban elterülő ipari zónákban, kereskedelmi telepeken dolgoznak, olyan terekkel, amelyek nem tartoznak sem a természethez, sem pedig a városhoz igazából. Ezek az új területek radikálisan megváltoztatták életmódunkat: a táj, főleg az igazi természet végleg eltűnt a nagyvárosok milliói számára a hétköznapokból; ha látják is, a jellemző nézőpont a kocsi ablakán át, a bevásárló központok parkolóin túl a messzeségben vagy behatárolva ipari épületek és autópálya csomópontok közé. Felteszem a kérdést, hogy van-e lehetőség, hogy képesek vagyunk-e befolyásolni a környezetünkben végbement radikális változásokat, az új, nem-történelmi városrészekben, amelyeket csakis a közlekedés és a kereskedelmi érdekek hívtak életre. Azt vizsgálom, hogy hogyan lehet ezeket az urbánus területeket prezentálni, milyen kritikai, esztétikai szótárt alkalmaznak a képzőművészek, fotográfusok, milyen vizuális ötleteket, változatokat ismerünk erre a kortárs művészetben. Hogy hogyan lehet fotózni a beazonosíthatatlan, átmeneti területeket, mi lehet a szerepe a fotósnak egy közmegegyezés szerint csúnya táj bemutatásában? Nem csak egy esztétikai problémával állunk itt szemben, hiszen a kérdés érinti az urbanizmust, építészetet ugyanúgy, mint szociológiai és politikai kérdés is.

A legfőbb kérdés a mai épített tájjal kapcsolatban, hogy hogyan kellene megörökíteni. A régi külvárosok lebontását, az átmeneti zónák építését, az elővárosok növekedését követően a művészek a reprezentáció új módjait keresve először a tájkép-fotográfia és az utcai dokumentumfotó hagyományából inspirálódtak. Ma viszont a művészek reakciója rég túlmegy az egyszerű rögzítésen vagy a reprodukción; műveikkel beavatkoznak, elemeznek és kritizálnak. Képeket készítenek a városról – a szétszóródásáról, perifériáiról, töredékeiről, az elhagyatott helyekről; mindarról, amiben élünk. Megfigyelik, és kritikus éllel bemutatják a várost, olyannak, amilyen; eltűnése és változásai miatt lemondva a szentimentalizmusról vagy a nosztalgiáról. Néha a határ egy beazonosítható városrész és egy átmeneti hely között jelentéktelen, vagy többé-kevésbé változó, ingatag. Egy építész tekintete megváltoztathatja az adott terület besorolását, helyét: még egy elhagyottként aposztrofált terület is lehet használható, hasznosítható - valaki más szemszögéből. Másrészt egy földrajzi terület átmeneti vagy beazonosítható helyzetének változásai (és vica versa) minden egyes területet fenyegetnek: a városnegyedek véglegesen vagy ideiglenesen, de állandóan változtatják státuszukat az élettérből az építési területbe, a közlekedés, a helyváltoztatás számára fenntartott zónákból a „megpihenés” helyeibe (ideiglenes szállások, hotelek vagy végleges lakónegyedek). Az ideiglenesség, időbeliség fogalma az urbánus környezet kapcsán tehát kulcsfontosságú kérdésfelvetésemben.

Hogy tanulmányozhassam a különbséget a természetes és mesterséges környezet között a kortárs fotóművészek munkáiban, először is tisztáznom kell a hely és a nem-hely fogalmát, a francia kulturális antropológus, Marc Augé definíciója szerint. Bemutatom, hogy milyen változások érték az utolsó évtizedekben a városi tájat, azután röviden elemzem különböző képzőművészek, fotográfusok idevonatkozó munkáit, különös tekintettel Jeff Wallra és Axel Hüttére, akik emblematikus alakjai ennek a témának. Az utolsó részben egy rövidebb összefoglalást adok munkáimról, amelyeket ebben a témában az elmúlt nyolc évben készítettem. Kezdve azzal az első fotósorozattal, amelyet 2000-2001-ben Ostiában, Olaszországban készítettem az elhagyott tengerparton, és befejezve a 2009-ben Budapesten bemutatott Nem-hely című kiállítás installációig, amely a doktori mestermunkám.

DLA teljes szakdolgozat az egyetem honlapjan: http://www.mke.hu/res/ertekezes_szigethya.pdf

Szigethy Anna

Nem-hely DLA kutatás 2009 SZÖVEG

Nem - hely 2005-2011 PORTFOLIÓ