Karl-Marx Allee – új
munkához vizuális kutatómunka
Elkezdtem a lakótelepek
építészetéről olvasni, és ehhez egy új installációt tervezni. A helyszín a
város központjában 1949-től folyamatosan épített, a szocialista világ és
Kelet-Berlin szocialista főutcájának szánt Karl-Marx Allee.
A munka a márciusban elkészült Városkép, egyszerre fotósorozatból indul ki:
abban jellegzetes kelet-európai városjeleneteket, épületfotókat kollázsoltam
össze a korszakra és az épületek lakóira jellemező színes, nylon otthonkákkal,
pongyolákkal. A fotók alapja, a fekete-fehér építészeti környezet, panel és
szürke, jellegzetes lakótelepek. Ez volt a kiindulópont: kutattam a lakótelepek
építését, a beköltözők társadalmi rétegeit és integrálódási kísérleteit, és
hosszan a társadalmi hozzáállást: nagyon érdekes megfigyelni, hogy az 50-es,
60-as évek pozitív, mindent megváltoztatni akaró szellemisége után a 80-as
évekre a kudarc, a magárahagyatottság és a marginalitás lettek egyre inkább a
lakótelepekhez kötött fogalmak. Mindezek a változások egyértelműen látszanak az
ebben a negyven évben készült művészeti alkotásokban, filmekben, regényekben,
amelyekből szintén elkezdtem egy dokumentációt előkészíteni (az oktatási
anyagban, előadásként szeretném felhasználni ősszel).
A Karl-Marx Allee Berlinben
más. Megmaradt egy kiemelt projektnek, ma is meghatározó, kivételes helye a
belvárosnak, ahol ma is jó lakni. Végigsétálva rajta követni lehet az
építészeti fejlődést az 50-es évek elejétől a nyolcvanas éveken át egészen a
mai épületekig; és látszik, hogy a rendszerváltás óta milyen minőségi,
értékmentő felújítások, fejlesztések történtek itt.
Az új munka, amelyet
tervezek, egyszerre mutatná be az Allee történetét, építészetét, és betekintene
a tulajdonosaik életébe.Egykor éldolgozók, a rendszer kitüntetettjei
költözhettek ide, kérdés, hogy ma kik, milyen hozzáállással teszik ezt.
Ebben az időszakban egy
fotósorozatot készítettem, kutatom történetét, és terveim között szerepel, hogy
a következő évben egy rövidebb időszakra (1-2 hónap) itt bérelek szobát,
beköltözöm a helyre, hogy a helyszínen dolgozhassak, egészen közvetlen
közelről.
A Karl-Marx Allee egy fontos
példája mindannak, amit építészettel kapcsolatban alaptételként fogadunk el:
hogy nagyon is valóságos, fizikai térnek és szimbolikus jelentéseknek,
mitológiának, történelemnek a kifejeződése egyszerre. Nemcsak elnevezése,
története, a vele kapcsolatos irodalom, legenda és szimbólumkincs tartozik
hozzá, hanem a szovjet elvtársakkal együttműködésben kidolgozott konkrét
építészeti tervek, amelyeket viharos gyorsasággal építettek fel. Egyszerre élő
mementója mindannak, amit a szocialista rendszer reprezentálni kívánt magáról
Kelet és Nyugat felé (Berlin, a szocialista főváros reprezentatív főutcája), és
megvalósulása több építészeti stílusnak, hagyománynak is. Sok lakóház, a kisebb
pavilonok és különböző kereskedelmi céllal megvalósított épületek kifejezetten
minőségi, modernista hagyományokat felmutató építmény.
Egyszerre a korszakra
jellemzően feszített tempóban, gyakran átgondolatlanul, silányul megépített
részekkel (a sportcsarnokot le kellett bontani a 70-es években, mert
életveszélyessé vált mindezek miatt), és megvalósított egy jobb életminőséget
olyan rétegek számára, akiknek ez addig nem jutott osztályrészül.
A tervezett installáció
különböző médiumokkal, elemekből áll. Egyrészt a fentebb leírtak logikáját
követve fizikailag szeretném megjeleníteni, konkrét fotókkal, videókkal,
tervrajzokkal, néhol dokumentarista jelleggel a helyet. Másrészt ettől
elvonatkoztatva, egy szimbolikus jelentést szeretnék bemutatni, ami nemcsak a
konkrét városrészre, de a modernizmus lázas lakótelep-építészetére reagálna,
amely igyekszik megjeleníteni mindazokat a vágyakat, történeteket, amelyek
ehhez az építészeti térhez kapcsolhatóak.
A tervek szerint fontosabb
építészeti részletekről (homlokzatok, oszlopos bejáratok, terek, kapuk) nagy
posztereket nyomtatnék, amelyek a nézőt bevonzzák, igazi térként érzékelné a
helyet. Nem egyszerűen élethű képeket használnék ezekhez a printekhez, hanem
némileg manipuláltakat, mintha a vaku fénye miatt a színek elhalványodnának,
egyszerre régiesen és elemelve a realitástól.
Ezek a képek nagyságukkal és
frontális elhelyezésükkel egy fülkét-bezárt teret adnának ki. Körülöttük
szeretnék elhelyezni a konkrét helyhez és átvitt értelemben kapcsolódó
tárgyakat: alaprajzokat, fotókat, maketteket és aztán rövid videókat, máshol
készített fotókollázsokat, amelyek szimbolikájukban kapcsolódnak az Alle-hoz,
egy megvalósuló asszociációs hálóval együtt alkotva a művet.
Utalni akartam a típusra, a
sorozatra, az egyformaságra : nemcsak abban, hogy az épületeknek konkrét
előképei épültek szovjet városokban, hanem hogy a panelépítészetben szokásosan
minden lakás ugyanaz van ugyanazon a helyen, és a szocializmusban zömmel
ugyanolyan tárgyakkal is rendezték be a lakásokat, választék nem lévén. Viszont
nem konkrét tárgyakat, hanem tussal készült festményeket, fekete-fehér rajzokat
szeretnék ezekről a tipikus, ismétlődő részletekről, amelyeket így átalakítva már
szimbolikusan, tágabb értelemben lehet nézni. Ehhez az eddigi fotósorozatból
válogatom ki a tipikus tárgyakat, elemeket, helyeket.
3. Modern nagyvárosok kialakulása, lakótelep építés fénykora – kudarca. Kutatás a szocialista nagyvárosok épitészete körül
A város Marc Augé szerint
nemcsak konkrét épületek halmaza, emberek élettere, hanem szimbolikus
jelentőségű is; mindenféle akaratnak a kifejezője és reprezentálása. Imagináció
és történelem helye, egy komplex szövet.
A szocialista városok, mint
Pécsett az Uránváros gazdagok mindebben a szimbolikus jelentésben, politikai,
kulturális utalásban, bár nem régi városrészekről van szó, hanem nagyon rövid
idő alatt felépített helyekről. Uránváros a szocialista ember (az új
embertípus) lakóhelyeként jelent meg, ide vitték a Magyarországra látogató
Gagarint is. Hiszen ebben az időben ez a városrész, és a korszerű uránbányászat
számított modernnek, a fejlődésbe vetett hitnek, technikaorientáltnak.
A múltat, az eredetet itt
kreálták ezekben a városokban – a cikkekkel, filmekkel, politikai intézkedésekkel együtt. Azt gondolták, hogy
pár tíz év múlva a szocialista múlt sziklaszilárd alapját adhatják, akár igaz,
akár koholt, akár mítosz volt – az elején.
Ahogy az állam az ötvenes években
„vezetni” akarta az embereket, célzott szövegekkel, filmekkel, diktatórikusan,
a hatvanas években igyekezett kibékülni-együttműködni a lakótelepen lakókkal: a
hetvenes évektől viszont ezeket a tömegeket magára hagyta, akik szó szerint ott
ültek a félig vagy sohasem befejezett lakótelepi lakásukban. Ideológia nélkül
csak egy rosszul megépített, valódi infrastruktúra és igényeinek kielégítése
nélküli hely, ahol ugyan szabad volt (a lakás négy fala között), és lehetett
magánélete, sőt a 80-as évekre már gazdasági függetlensége is lehetett; de egy
kifulladt, reménytelen, kiábrándult, légüres fizikai és szimbolikus térben
kellett mindezt megélnie.
A lakótelep
építészet fénykora az 50-es, 60-as évekre tehető – relatívan nagyon gyorsan,
már a 70-es években kritikus felhangok kezdtek megjelenni: az építészeti kudarc
miatt, hogy a különböző társadalmi rétegeket nem lehetett olyen könnyen összetelepíteni,
az emberek nem úgy viselkednek, mint egy faluban, hanem inkább, mint idegenek.
A kezdeti lakáshoz jutás okozta eufóriát hamar felváltja a tehetetlenség
érzése, hogy másodrendű állampolgárok csak, akik gyakran alapvető infrastruktúra nélküli, külvárosi telepeken kénytelenek élni. Mára egyértelműen
a reménytelenség, generációkon átívelő lecsúszottság jelképe sok lakótelep a
világ nagyvárosaiban.
A kezdetekben a lakótelep megvalósulása volt annak, amit
Bentham úgy fogalmaz meg, mint „a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú
boldogsága”. Mára építészeti monotonitás és embertelen, szürke
területek, ott, ahol alig harminc évvel ezelőtt még minden a reménnyel volt
tele az emberek tömeges lakáshoz juttatása miatt. A szocialista szlogenek, az
„Új embernek új életkörülményeket és környezetet építeni” nagyon rövid idő
alatt váltott: standardizált otthonok standardizált embereknek.
A jó metaforájaként kezdett,
de nagyon gyorsan a rossz metaforája lettek a lakótelepek, a szocialista
városrész-fejlesztések, gyorsított város-rendezések, pedig nem régen sok
embernek életminőség váltást, összkomfortot jelentette és ezzel járó társadalmi
presztízsemelkedést. Azért is fontos ez
a kontraszt, hiszen ebben a korszakban alakultak ki azok a mai értelemben vett
modern nagyvárosok, amelyekben ma is tömegesen élünk.
Összességében a modern terek
nem tudják beváltani mindazokat az elképzeléseket, amelyeket eleinte hozzájuk
kötöttek. A háború után lakást kellett biztosítani széles rétegeknek, ki
kellett váltani a rossz komfortfokozatú belvárosi bérkaszárnyákat. A
megvalósuló szocializmusban a lakáshelyzet rendezése a múlttal való
leszámolást, egyértelműen új, jobb helyzetet jelentett, ideológiai szerepe
különösen fontos volt – viszont nem vette figyelembe az emberek kívánságait,
elvárásait. Például az első nagyszabású, modern telepek terveiben (még a háború
előtt), a női emancipáció jegyében nem kellett nagy konyha a lakásokba: de
aztán meg sem építették a földszinti közös nagy éttermeket vagy az embereknek
mégsem volt annyi pénzük, hogy ott egyenek mindennap. Ezenkívül figyelmen kívül
hagyták, hogy a családok ragaszkodtak a vasárnapi otthoni ebédek melegségéhez,
a családias hangulathoz. Így a nők végül maradtak a hagyományos szerepükben,
csak egy nem arra kitalált térben (mini-konyhák a lakótelepeken).
Mindezt a változást
vizuálisan és irodalmi szövegekben is pontosan lekövethetjük. A
filmművészetben, a szocialista ideológia fontos fegyverében szintén: a Két
emelet boldogság film mindent elsöprő pozitív kisugárzásával szemben már a hivatalos szervek által engedélyezett
tévésorozat, a Szomszédok is megengedett némi kritikát magának a 80-as
években. Sivár környezet, deviancia- nem szocialista erkölcs szerint élő
szomszédok, a belvárostól elszakítottság érzése, rossz infrastruktúra, hiányzó
közlekedés stb. – ennyi belefért, bár még mindig pozitív a végkicsengés; hiszen
a főszereplők viselkedésükkel emberivé, szerethetővé alakítják a telepet.
Mindeközben az 1982-es Panelkapcsolatot
egy nagy lakótelepen forgatták, ami azt sugallja, a világ egy nagy lakótelep,
egy nagy labirintus. A kiüresedés, elveszettség pszichológiája a történet, a
kényszerűségből együttmaradó emberek története, akiknek legfeljebb a fogyasztói
magatartás javíthatja kedélyét (egy mosógép vásárlásának képében). A
lakótelepek, amelyek egykor a korszerűség, a haladás, az ipari társadalom
jelképei voltak így váltak a jóléti állam és a modernizmus kudarcaivá,
temetőivé.
Mindezt a változást
szeretném egy új műben vizsgálni, bemutatni a Karl-Marx Allee segítségével; bár
ennek metaforája nem egyértelmű: ma is élő, ma is fontos, karakteres városrész,
amely keresi ugyan a helyét, de mindenképpen elviselhető a kicsengése, ha
valaki ott lakik.