kiállítás a Kiscelli Múzeumban, 2013. március 7
– április 7.
2. Nők, portrék, pongyolák, egyéni kiállítás,
Fővárosi képtár/ Kiscelli Múzeum
Két régebbi,
2012-ben készült munka mellett teljesen új fotósorozatokat, installációkat
készítettem 2013-ban, valamint korábbi terveket is kiviteleztem most.
Egy nagyobb installáció mellett fotósorozatokat és installációkat rövid
videókkal mutattam be egyéni kiállításomon, amelynek kiindulási pontja a női
portré. Négy atipikus portré nőkről Budapesten vagy Berlinben. A városok,
környezetek nagyon fontosak ebben az esetben : megadják azt a történelmi
vagy szociológiai keretet, amiben a bemutatásra kerülő alakok személyes
bemutatása mellett általánosabban is szól a környezetükről, a két városról.
A kihalt városszéli
fotósorozatok, átmeneti terek és változó identitású helyek bemutatása után
kezdtem foglalkozni a bennük lakókkal, így kezdett realizálódni a forma :
videók és fotósorozatok, tárgyakkal kiegészített installációk. Mivel az első
ötlet a pongyolákkal, házikabátokkal és az első portrék nőkhőz kapcsolódtak,
közben egyre jobban körvonalazódott, hogy nőkről szeretnék kizárólag ebben a
munkában beszélni.
Nem hiszem, hogy
különösebben kellene feminista szövegeket illusztrálni – ha lenne is
utalás rá, ezek az emberek nem provokatőrök, nem forradalmárok, akik valamiért
vagy valami ellen küzdenek, vagy ha igen, legfeljebb saját magukkal, hogy
sorsukon változtasssnak.
De nagyon
befolyásolja őket, hogy hol és mikor élnek, mi a rendelkezésükre álló
tér : ekörül forog mindegyik mű, miközben egyszerűen beszélnek az
életükről a kettévágott Berlinben (Gudrun), megmutatják intim közegüket
(Sophie Müller arcképe) vagy mesélnek Budapestre költözésükről, hogy
hogyan fogadta be őket a város, milyen képeket kapcsolnak kedvenc helyeikhez (Edit
képei).
A kiállítás még az
előtérben kezdődik. Kapcsolódva a második részhez, ahol a BTM történeti
kiállítására is becsempésztem munkákat, itt a képtár néhány műtárgyát cseréltem
ki ideiglenesen egy fotósorozatra. Az Oratórium elötti részen Barcsay Jenő Asszonyok
című nagyméretű szénrajzával szemben felállítottam a magam nősorát : az Álmodozás
(2010-11) című fotósorozatban, ahogy Barcsaynál is, nem beazonosítható, konkrét
személyeket látunk. Az ő monumentális, lendületes formavilágú sorával
párhuzamosan sorakoztatom fel az én nőalakjaimat, akik várakoznak a nagyvárosi
nyüzsgésről tudomást sem véve, elgondolkozva.
A portrékat többnyire Berlin közterein
készítettem. Azokat a pillanatokat szerettem volna elkapni, amikor teljesen
magukénak érezve a publikus teret, nem véve tudomásul a társadalmi
elvárásoknak, szokásoknak és kötelezettségeknek használják azt. Amelyekben az
intimitás pillanatokra felülkerekedni látszik a város objektivitásán. A mai
városokban az ember kétféle tevékenységre van kárhoztatva: vagy aktivizálja
magát, felkerekedik, használja a funkcionális közlekedési útvonalakat, amelyek
biztonságosak, viszont zártak és kanalizáltak vagy pedig bezárkózik a privát
szférájába, otthon.
A képeken utcán várakozó, unatkozó nőket látni,
akiket álmodozás, bambulás közben fényképeztem le. Közös bennük, hogy az
álmodozót kiszakítják aktuális közegéből, eltávolítják a pillanatnyi
ingerektől, hatásoktól és gondolatoktól, pillanatnyi szünetet adva ezzel. Ez az
állapot, amikor tulajdonképpen semmire sem gondolunk, agyunk kikapcsol,
átmeneti üresjáraton van – de ez csak kívülről tűnik így, igazából ezekben a
majdnem öntudatlan pillanatokban agyunk váratlan összefoglalásra,
probléma-megoldásokra képes.
Atipikus női portréimhoz készítettem egy
bevezető, nem konkrétan egy nőről, de a női szerepekről szóló munkát, amelynek
címe Nők, pongyolák. A munka egy nagyobb tárgyegyüttesből, és a hozzá
kapcsolódó fotósorozatból, valamint egy videómunkából áll. A Nők, pongyolák
(2013) ruhái a babákon egy tömegben sorakoznak fel a belépő előtt. Mindenféle
stílusú és korszakból lehet itt látni pongyolákat; vannak pasztelles romantikus
virágmintásak csipkével, retinaszaggató narancs, sárga vagy piros kabátok,
vidám felhőtlen, a korabeli rajzfilmek világára emlékeztető darabok vagy
anyagukban, elegáns egyszerűségükben az előző századok házikabátjaira utalók.
Mint egy vidám női hadsereg, egy tömegben a mozdulatlan babák a nejlonruhákkal,
ahol csak az anyag, a riasztó műanyag az azonos.
Az utóbbi években több kiállításomhoz
használtam mindenféle giccses hétköznapi tárgyakat, sok műanyagot, amelyeket
itthon vagy utazásaim során gyűjtöttem össze. Egyik ilyen alkalommal,
anyagkutatás közben valóságos kincsesbányára bukkantam egy budapesti Ruti Butik
hálózat boltban: mindenféle otthonkákra, kizárólag műszálas pongyolákra leltem,
amelyekből azóta egy gyűjteményem lett. A gyönyörűséges mintákon és színeken
kívül, ami megérintett, az a használt állapotuk, egykori tulajdonosuk kilétén
való merengés.
Ezek a ruhák egyszerre nagyon intimek (otthon
hordjuk őket vagy hálóingre feldobva), másrészt nagyon díszesek, zártak is
készülnek, és általában elfogadottak, ha nem is utcai öltözéknek, de a gangon
vagy a bejárati ajtóban.
A Városkép, egyszerre fotósorozat
darabjai kollázsok: jellegzetes kelet-európai városjelenetek, épületfotók,
amelyek hasonlóak, mint a 60-as években készített tipikus fekete-fehér
sorozatok az épülő-szépülő szocialista nagyvárosokról, bár mindegyiket most
készítettem Budapesten vagy Berlinben. A képek inkább komor hangulatába a korra
annyira jellemző színes nejlonpongyolák durván beavatkoznak – kiegészítik azt,
ahogy a kettő egyszerre létezett. Utalnak tulajdonosaik életére – lakótelepi
egyenlakások kis ablakait lehet látni mögöttük, vagy egy lerobbant, komor
kórházépületet, ahol sok ilyen ruha megfordulhatott.
Egy éve a műtermem Budán, a Margit körút
környékén van, ahol felnőttem. Megannyi nosztalgikus emlék között kutatva itt
kezdtem el fotózni, keresni valamilyen nyomokat, ezért a sorozat legtöbb
városképe ott készült.
Olyan ritkán van az az érzésem, hogy nem
idegenként, „harctérként“ tekintünk közvetlen lakókörnyezetünkre, a városra,
ahol élünk, hanem elengedjük magunkat benne, saját területként éljük meg. Ahol
akár háziruhában is mutatkozunk, vagy úgy viselkedünk, mintha a lakásunk négy
fala között lennénk ; mint amikor leszaladunk a boltba a sarokra valamiért
pizsamára vett kabátban, kutyasétáltatáskor, a házak gangján, az ablakon
kihajolva, beszélgetve egy járókelővel, vagy a sarki kávéházban ébredezve; a
legnagyobb természetességgel és otthonos érzésekkel. Ezekben a köpenyekben
mindez lehetséges volt, hiszen kicsit megengedett, hogy ezekben az intim
darabokban a köztér szélére merészkedjen viselőjük. Alapvetően otthonra
tervezték; mégis sokat őriz az utcai ruha tulajdonságaiból is. Mindenesetre
tökéletesen közvetíti az otthonosság érzését – a rendezett otthon meglétét,
hiszen csak egy rendes háziasszony használ még egy plussz darabot a pongyola és
az utcai ruha között.
Az installációhoz tartozik a Nők, pongyolák
videó, a Kertes házak utcája című 1963-ben készült magyar film néhány
részletével. A végtelenségig ismétlődő jelenetekben a férfi főszereplő körül két
nő látható pongyolában, háziruhában. Elhangzik néhány mondat is (Mikor jössz
haza? Sose tudod… stb), ami összefoglalja a nők történetét, és tágabban
jellegzetes női szerepekre utal (megunt, belenyugvó feleség és bezárt életéből
kitörni vágyó asszony).
Az első két munka a várost és lakóit mutatja
be, de ismeretlenül, névtelenül. A következő, Edit képei című munka már
személyesebb hangvételű, de még mindig kinn járunk a városban. Ezután
közelítünk egyre inkább az intim szféra felé: Gudrun saját fotóalbumából
mutatja be táncosnő múltjának darabjait; Sophie Müllernek a lakását fotóztam,
az utolsó mű (Anyu) pedig a legszemélyesebb, saját anyámról (is)
szól, magam is szerepelek az installáció videómunkájában.
Az Álmodozás című
fotósorozat kapcsán találkoztam és dolgoztam együtt Németh Edittel. A vele
készített videóinterjúban beszélgetünk arról, hogy a városban sétálva a teret
nemcsak fizikailag éljük meg, hanem emlékek, ott történt események, hangulatok
is eszünkbe jutnak vele kapcsolatban; szinte egyszerre létezik a két tér, a
valóságos, és egy szubjektív, a magánéletünkhöz ezer láthatatlan szállal kötődő
másik.
Ebből a gondolatból
kiindulva közös munkánkhoz olyan képeket hoztam létre, amelyek az elmesélt,
különböző budapesti terekhez kötődő emlékeit igyekeznek vizuálisan leírni.
Egyeztettünk, és a képeket plakátként kiragasztottam a többi plakát és hirdetés
közé az utcán. Egy darabig, ha Edit a Ráday utcánál, a Petőfi hídon vagy a Dob
utcában járt, az eddig csak átsuhanó gondolat, emlék valóságosan is megjelent
neki.
Ezután végigjártuk
közösen "személyes" budapesti útvonalát, készítettünk egy videót a
helyszínekről és ahogy Edit a különböző helyekhez kapcsolódó élményeit,
emlékeit meséli vagy épp viszonyát az adott fotóhoz : ebből született meg
az Edit képei (2011) installációs terve.
Az eredeti videó csak hang formájában jelenik meg: a falra ragasztott nagyméretű print elé (egyike a kiválasztott plakátoknak) le lehet ülni és fülhallgatón hallgatni, amit Edit mesél, közben a néző lába előtt és a falon mint egy csak neki készült óriásposzter, ott az összes kép, amiről szó esik.
A fotók, amelyekkel le próbáltam írni Edit
emlékeit, és amelyeket az új installációban is használok zömükben városképek
maguk is, amelyek bár nagyon konkrét helyszíneket mutatnak; alkalmasak más
jelentésre is. A legtöbb kép ismeretlen helyet, nagyon mesterséges jelenetet
mutat, amitől elbizonytalanodik a néző, hogy manipulált vagy berendezett képpel
van-e dolga (mint a végtelen tengerbe vezető uszodai lejárat, a négyszer egymás
mellé tett, és ezért fenyegető jellegtelen aluljáró lépcső vagy a világ végére
telepített magányos telefonfülke).
A Gudrun – egy berlini táncosnő története
installáció egy asztal egy sarokban, ami elé le lehet telepedni és elmerülni
Gudrun életében, mint egy archívumban: hallgatni az interjút és nézni a
fekete-fehér dokumentumfotókat. Gudrunnal, az egykori NDKs táncosnővel, aki a
80-as évek elején a legendás Friedrichstadtpalast táncosa volt, egy videót
készítettem és befotóztam akkori életének helyszíneit, jeleneteit (a tánckar,
műsorok, kosztümök).
A 80-as évek ma már történelem – főképp a Fal
lebomlásával bekövetkező változások miatt – és Gudrun mintha jelképezné a
videóban az összes berlinit, akik ki sem mozdulva a városból két különböző
helyet/helyzetet éltek meg. Viszonylag apolitikus alkatként csak átélte a
szituációt, az elzártságot, majd a váltást. Utazott külföldre, de mindig
visszatért Berlinbe, költözött oda-vissza a két városrész között, amikor már
lehetett.
Az installációban összekeveredni látszik múlt
és jelen: az eredeti dokumentumok közé saját készítésű, mai fotókat helyeztem a
táncosnőről és mai berlini környezetéről. Ugyanakkor a most készített
nagyméretű portrék fekete-fehérek és vastag akvarellpapírra vannak nyomtatva,
ami régies hatást és dokumentumjelleget kölcsönöz a munkának.
A Portré Sophie Müllerről fotói nem
konkrét női arcképek. A bemutatandó személy álnevet választott és azt szerette
volna, ha egyáltalán nem jelenik meg a portrékon, ezért helyette intim lakóközegét,
tárgyait örökítettem meg. Fél éven át fotóztam a véletlenszerűen vagy direkt
elrendezett tárgyait, a konyhában ottmaradt-ottfelejtett csendéleteket,
amelyeket a lakásról, az otthonáról szóló szöveg is kiegészít. A konyhában
készült az egész sorozat, mivel ez számára a legfontosabb helyiség volt: itt
főzött, találkozott a többi lakóval, gyakran itt töltötte az estéit a tévé
előtt ülve.
Ha már ennyire rejtőzködő személyiség,
igyekeztem a távolságtartást egy technikai megoldással is erősíteni. Ahelyett,
hogy normális fotópapírra nyomtattam a képeket - ami a fotórealitás érzetét
húzta volna alá, meg akartam változtatni az érzékelést. Ezért akvarellpapírra
printeltem a csendéleteket, a vastag papír beszívta a festéket, és rusztikus
felületével megváltoztatja magát a fotót is. A végeredmény hatásában a fotó és
a grafikai nyomat között van, a néző nem biztos benne, hogy a valóságot
látja-e, vagy valamilyen (manipulált, rajzolt) grafikát.
Az utolsó installáció (Anyu) egy szobarészlet, terített asztallal, polccal. Személytelen lenne, ha nem lenne bevonva bársonnyal minden, az utolsó pohárig. Ettől a geometrikus formák, éles asztalsarkok mind puhává, lággyá, kerekebbé válnak; amit még fokoz is a meleg- bágyadt bézs szín.
A nők hagyományos, otthonteremtő szerepéről van itt szó: a
bársonnyal bevont bútorokkal és használati tárgyakkal vizuálisan szeretném
kifejezni, ahogy a nők / anyák jelenlétükkel, simogató gondoskodásukkal egy
lakást otthonná változtatnak.
A bézs bársony rendelkezik egy csipetnyi
régimódi hangulattal (nagy divat volt az ilyen színű, anyagú kanapé 30-40 évvel
ezelőtt), de leginkább segítségével a szögletes, modern bútorok elveszítik
kemény, éles kinézetüket és némileg bizonytalan, puha hatásúvá, bizonytalan
formájúvá válnak. Ahogy egy nő jelenléte, munkája hozzá tudja adni a
legbanálisabb térhez is az otthonosság érzetét.
Az installációban még szerepel egy régebbi
videómunkám is. A rövid történet
két helyszínen játszódik és az ellentmondásról szól, ami a két fogalom között
feszül; a bizonytalankodás és a bátorság, hogy változtassunk az életünkön. Az
első részben egy furcsa hangulatú lakásban látni, mindennapi tevékenység
közepette; van egy bizonyos szomorúság, furcsaság a jelenetekben: reggeli
egyedül, mániákus elpakolás hogy mindig teljes rend legyen, olvasás egy
hétköznap délelőtt, amikor csak az üres ház délelötti neszei hallatszódnak be.
A következő rész ennek teljes ellentéte: hirtelen kitágul a tér, az óceánparton
sétálok.
Művek a BTM történeti részében, a „A főváros
régisége – Közterek és magánterek” kiállításban
Megismerve a rendelkezésemre álló kiállítási teret és magát a múzeumot, össze szerettem volna kapcsolni a múzeum két részét: hogy a két múzeumszárny gyakran különböző látogatóközönsége megismerje a másik, eddig esetleg kihagyott termeket, másrészt a Budapest történetét, fejlődését, a mindennapokat bemutató kiállítás kínálta magát, témámba is vágott.
Megismerve a rendelkezésemre álló kiállítási teret és magát a múzeumot, össze szerettem volna kapcsolni a múzeum két részét: hogy a két múzeumszárny gyakran különböző látogatóközönsége megismerje a másik, eddig esetleg kihagyott termeket, másrészt a Budapest történetét, fejlődését, a mindennapokat bemutató kiállítás kínálta magát, témámba is vágott.
Mivel a kiállításban sok apróbb tárgy van, adta
magát, hogy én is kisebb műtárgyakra cseréljem ki őket. Kisméretű fotók, videók
digitális képkeretben, amelyek nem harsányak; elsőre csak a figyelemfelhívó
táblák miatt tűnik fel, hogy valami nem stimmel, idegen, mai tárgyak vannak a
vitrinekben vagy a metszetek mellett a falakon. De ez éppen megfelelt a
célomnak; hogy ne provokatívan szétrobbantsam a kiállítást, hanem finomabban
kiegészítsem, hozzátegyem a saját, mai verziómat az akkori mindennapokhoz.
Négy munkám látható
a történeti kiállításban, összefüggésben az Oratóriumban épített
installációkkal. A Gudrun- egy berlini táncosnő története munkából
választottam egy portrét, amit hozzáadtam a polgárok arcképcsarnokához
(nagyrészt nők ráadásul). Ahogy a többi képnél, itt sem maga a személy az
érdekes: egy helyet, egy típust fejez ki ez a fotó. Egy kelet-európai nőről
szól, aki a XX. századi politikai események árnyékában próbálta felépíteni a
saját életét ; nőként, művészként.
A fővárosi fürdőket bemutató résznél egy videót
helyezek el, Kisfiú a plázson címmel, ami szintén a vízzel kapcsolatos.
Egy kisfiú álldogál, hezitál a tengerparton – fél is, bizonytalan is, bátor is
elindulni, játszani a víztömeggel. A rövid videóban egy hétköznapi jelenetet
lehet látni, amelynek szerepelője valószínűleg a nap végére már maga sem
emlékezett az adott szituációra, de ami így kiemelve, lelassítva fontos pillanatot
mutat be.
Egy másik teremben, ahol szekrénnyel,
vitrinnel, ággyal félig-meddig berendezett szoba fogadja a látogatót, egy a
vitrin tipikus tárgyai közül cseréltem ki párat. A képeken egy sorozat
csendélet; napfényben megcsillanó vizespalackokkal, amelyek a műanyag ellenére,
értékes tárgyaknak tűnnek a fotókon.
A különben értékes porcelángyűjteményt őrző
polcokon néhány műtárgyat kicseréltem saját fotókra, mintegy beemeltem őket a
múzeumi környezetbe. Attól, hogy a néző egy ilyen közegben látja őket, ezek a
hétköznapi tárgyak mintha magasabb esztétikai értéket kapnának. A műanyag,
fogyasztói kultúránk jelképe itt kiállítási tárggyá válik.
A folyosón a budapesti parkokat bemutató
metszetekhez egy óbudai játszótérről szóló videó került (Urban moments /
Óbuda – gyerekkori emlékek, 2004).
Mintha itt maradt volna 30
évvel korábbról, a videóban egy elhanyagolt budapesti játszóteret látunk, a
jellegzetes piros padokkal, mászókával és beton pingpongasztalokkal. A
nosztalgikus hangulat ellenére a mai gyerekek láthatóan ugyanúgy használják a
teret, ugyanúgy bandáznak, játszanak lenn a téren, mint annak fénykorában.